Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka.

Nicholas Sparks

Ha bármit is megtanultam, az az, hogy hagyni kell az embereknek, hogy szeressenek, amíg lehet.

Hogyan lehettünk (...) egy olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvű maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze. (...) Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol... Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom.

Ha ez a sok tragédia mind igaz, akkor hogy lehet, hogy élek még? Miért nem áll meg a szívem a fájdalomtól? Ennyit nem bír ki egy ember. Ez nem létezik

Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette. Akkor érzi legerősebben valaminek a hiányát, ha az már nem lehet az övé

Csupán azért engedem be a (...) bánatot, mert már annyira magányos vagyok, hogy egyedül őt találom érdekes beszélgetőtársnak. (...) Olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni.

Annyira könnyű lett volna elmenekülni az érzések elől, de nem volt szabad sem a múlt emlékei közé, sem a jövő ígéreteihez rohannia, meg kellett tapasztalnia, ami itt és most történik vele, akármennyire fájjon is az. Meg kellett élnie, hogy elveszíti, és elveszíti a boldogságot is vele. (...) Fájdalom, amit akkor érzünk, ha igazán életben vagyunk?

Szemem elárvult
égboltjára karcolod
hiányod jelét.

Volt egy nap, amikor úgy tűnt számomra, minden szín elszökött a világból... Sok-sok év telt el azóta, de csak most (...) értettem meg, hogy... hogy a fájdalom csak visszhang, a boldogság visszhangja.

Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. (...) Minden emlék értékes; még a rosszak is.

Kérlek ne felejts el, ne felejts el soha szólni,
amikor az álmaimban hozzád kopogtatok,
hogy csak akkor lát tisztán, jól az ember,
amikor egyszer már mindent otthagyott.

Ez itt a vég. De ez itt a kezdet. (...) Mert a világban nincsenek igazi kezdetek és végek, csak mi, emberek nem bírjuk élni és értelmezni a tagolatlan időt, ezért saját szempontjaink szerint felosztjuk azt. Még a születés és halál is csupán ennek a tagolásnak részei, bár nyilván nagyobb jelentőséggel bíró részei, mint az évek, hónapok és napok. Mégsem igaz, hogy a születés lenne a kezdet, és a halál a vég. Az igazi kezdet az első gondolat felhangzása volt, és az igazi vég az utolsó gondolat elhallgatása lesz.

Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.

Minden, mi számított, elmúlt az életben,
Tengernyi könny. Hidd el, semmi sem véletlen.
Mentem, ha hívtak, harcoltam, nem kérdeztem,
Maradt a vérző ima!

A történelem minden pillanata mulandó, értékes és egyedi. De néhány kitűnik közülük, mint a kezdet pillanata, amely meghatározza a következő évtizedek vagy századok sorsát.

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Ő ki száz szavamnak hangot adott többé nem szól már...

Lám, hiába ragaszkodunk foggal körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak az emlékéhez, aki itt hagyott minket - mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat.

Ami elmúlt, nem mindig a múlté. Néha messzire kihat a jövőbe.

Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.

Nem volt több feszültség a levegőben, mely gondolataikat lefoglalhatta volna, tervezgetés, fontolgatás, s hogy mindez hirtelen nem volt többé, úgy érezték, mintha valahol valami hirtelen megszűnt volna. Talán az élet íze, a létezés értelme szűnt meg, vagy távozott el a felnövekedett gyermekek batyujában s ők ott maradtak a néma nagy estében egyedül.

Aki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában.

Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni.

Azt mondtad, hogy minden létező egyszer elvész, de sajnos, tévedtél. Mert a szívembe markolt érzés sosem vész el, bárhogy szeretném.

Ha engem kérdeznek, mindenki életében van olyan pillanat, amikor tehetetlennek érzi magát, és csak a remény és a hit van neki. Aztán történik valami; valami, ami túl komoly ahhoz, hogy megértsük, és örökre megváltozik minden.

A tragédiák az élet nagy lesből támadói: akkor vetik az emberre magukat, amikor az éppen a legkevésbé számít rá.

Néha az a legnagyobb áldozat, amit hozhatunk, hogy elengedjük azt, akit a legjobban szeretünk.

olyan nagyon és olyan régen hiányzol

Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.

Tudod mi volt a férjem? A legritkább tünemény az életben. Férfi volt. De nem úgy, a szónak színpadias, amorózós értelmében. Nem úgy, ahogy ökölvívóbajnokokra mondják, hogy férfiasak. A lelke volt férfias, tűnődő és következetes, nyugtalan, kutató és gyanakvó.

Mennyire kívánom, mennyire, hogy itt legyél!
Mi vagyunk mi voltaképp`?
Csupán két elveszett lélek,
kik egy akvárium vizében kergetőznek.

Ha szeretünk valamit, minden elveszett darabjával magunkból is elvesztünk egy kicsit.

Leperegnek az utolsó könnyek, elfelejtjük, hogy van egy álmunk.
A vonatok indulnak és jönnek, de mi nem tudjuk, hogy kire várunk.
Az első és az utolsó lépés neked fáj, és ez nekem is fáj,
A szívünkben ott lapul az érzés: soha semmi nem lesz ugyanúgy már.

Nem feledkezhetünk meg róla, nem felejthetjük el, hogy mennyire szerettük, csak mert fáj. Szerinted ő elfeledné, mennyire szeretett minket? (...) A szívünkben őrizzük meg őt, és az imáinkban. És ennek így is kell lennie.

Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.

Mit mondjak, mit ne mondjak?
Mind hasztalan!
Te mégy s egy örömünknek
Már vége van.

Ismerni a szomorúságot nem rémisztő. Az a tudat rémisztő, hogy már sosem lehetsz olyan boldog, amilyen egykor lehettél volna.

A legnagyszerűbb örömeink hagyják a legnagyobb hiányt maguk után és hamvadnak el a leggyorsabban.

Ami eltörött, legyen az csont, szív vagy barátság, összeragasztható, de tökéletesen soha nem lehet helyrehozni.

Hiszek benne, hogy fentről vigyázol szeretteidre

A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában.

Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (...) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

Soha többé nem engedtem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon.

Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.

Ez az, amibe nem lehet belenyugodni... hogy a legnemesebb gondolatok is megszűnnek a halállal.

Azt mondják, a párunkat elveszíteni nehéz, egy barátunkat még nehezebb, és mindkettőt a legnehezebb feladat. Mihez kezdesz, ha életed egy része hirtelen eltűnik? Nyilván az a dolgunk, hogy továbblépjünk, de hogyan? Hogyan lépsz tovább, ha megjelenik egy űr, amit nem tudsz kitölteni? Olykor csak úgy tudunk haladni, ha kicsit megállunk, megnyugszunk, és elhatározzuk, hogy akármi történik, bárhogy is fáj, ott vagyunk, ahol lenni akarunk.

Együtt akartunk megöregedni. Gyerekeket akartunk. Öreg fák árnyékában szerettünk volna sétálni. Végig akartam nézni, ahogyan vonalakat karcol a bőrödre az idő, és tudni akartam, melyik mikor került oda. Együtt akartunk meghalni.

Nem az a legnagyobb büntetés, ha te magad halsz meg, hanem ha elveszíted a szeretteidet.

A tragédia gyökeres változás az életünkben, amely mindig ugyanahhoz a fogalomhoz kötődik: a veszteséghez. Amikor valamilyen veszteség ér bennünket, hiába próbáljuk visszaállítani azt, ami már elmúlt. Jobban tesszük, ha kihasználjuk az így keletkező hatalmas űrt, és megtöltjük valami újjal.

Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele.
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.

A geometria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.

A sivatagi szél már régen befedte lábunk nyomát a homokban. De én létem minden pillanatában emlékezni fogok mindenre, ami velünk történt, továbbra is ott fogsz járni álmaimban és a való életemben. Köszönöm, hogy az utamba kerültél.

Rövid volt az utad, de bánatot és fájdalmat hagytál magad után.

tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján - és esküszöm, hogy ez így volt - a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?

Meghalt. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...

A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.

A világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz. Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz - itt belül.

Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.

A sír csak üres doboz. Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.

Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.

A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.

Nem hervaszt engem szerelem,
De bú és fájdalom;
A sírba szállt le jegyesem:
Elhúnytát siratom.

Először láttál valakit meghalni? Nehéz, ugye? Fájdalmas, ugye? ,,Ezt tehettem volna, azt tehettem volna..." Csak a megbánás van az elmédben. Az egyetlen dolog, amit mi élők tehetünk, hogy megőrizzük őket a szívünkben. (...) Nem kell visszatartanod, sírj, ameddig akarsz. Nem kell szégyellni a könnyeket, amiket másokért hullajtunk.

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.

Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.

A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott a férjem. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.

Némán elkísérnéd felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át.

Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel.

A gyász húsevő. Belőlünk táplálkozik, akár ébren vagyunk, akár nem, akár küzdünk ellene, akár nem. Éppúgy, mint a rák. Aztán egy reggel felébredünk, és azt vesszük észre, hogy minden más érzelmet - örömöt, irigységet, kapzsiságot, még a szerelmet is - felemésztett. Mi pedig egyedül maradunk a gyásszal, pőrén állunk előtte. És a gyász rabjai leszünk.

Levetettem a gyászruhámat, a szívem örökké fekete kosztümben marad. Nevetek tréfás jeleneteken, a szám szegletében azonban örökké ott bujkál a szomorúság. Lehetek büszke nappal, éjszakánként mégis távoli bolygókra utazom. Életünk, életem már soha nem lehet olyan, amilyen volt. Felhőtlenül teljes.

A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.

Igazából senkinek sem hiányoznék - folytatja, és szemernyi önsajnálat sincs a hangjában. Azt tudom, hogy a családja nem törődik vele. Biztos meggyászolnák, ahogyan néhány haverja is. De nem okozna törést az életükben. (...) Rádöbbenek, hogy csak egyetlen ember van, aki soha nem tudná kiheverni halálát. Én.

Hányingerem volt attól, hogy minden olyan gyorsan halad, hogy utol sem tudom érni, mintha Öcsi halálát már el is felejtettük volna. Miért nem tudott más is úgy megdermedni az időben, mint én?

boldog nyuszit ;˙(

http://www.youtube.com/watch?v=NHo0pxm6KDE&feature=more_related

http://www.youtube.com/watch?v=M06Cbp9EqcI&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=lmyMDgosqUE&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=FQDEITfNLJ4&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=S6gDc_rStfY&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=LcmM9Hyxoxs&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=IPvQZOtPqZg&feature=related

"Az élet kegyetlen és mostoha, szeretni megtanít, de felejteni soha"

Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk.

A Mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled". Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. (...) Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.

Olyan életet éltünk le együtt, amiről a legtöbb ember nem is álmodhat, és mégis, most, hogy rád nézek, megijeszt a tudat, hogy hamarosan mindennek vége. Mindketten tudjuk, milyenek a kilátásaim, és hogy ez kettőnk szempontjából mit jelent. Látom a könnyeket a szemedben, és jobban féltelek, mint te engem, mégpedig attól a fájdalomtól, amin tudom, hogy keresztül kell menned.

A szívünk uralkodik rajtunk, és legyőzhet egy szempillantásnyi idő alatt. Akinek az élete rugója eltört, (...) annak jobb, ha megpihen, és nem gyötrődik tovább. Azok nem találják a helyüket a földön, s nem tudnak boldogok lenni soha többé.

Keresem a hálószobámban, a fürdőben, az erkélyen, nincs sehol. Állok a szoba közepén és szólongatom. Furcsán, zavartan érzem magam, meg sem tudom magyarázni, miért, de pánikolok.
Amikor nem jön, összegömbölyödöm az ágyamon, és újra átélem az elvesztése fájdalmát.

Alyson Noel

Hiányzol (...), ez olyan nem tudok enni, nem tudok aludni, már lassan nevetni is elfelejtek nélküled dolog, és komolyan úgy érzem, hogy amikor elmentél, magaddal vitted a szívemet.

Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.

Az idős korral vagy a rákkal ellentétben, senki nem lát előre egy öngyilkosságot. Ők egyszerűen csak elmennek anélkül, hogy esély lenne rendbe tenni a dolgokat...

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt.

Mindig abban a hitben éltem, hogy akit szeretünk
Azt soha, de soha nem veszítjük el,
Mert az a nemes acélkapocs, mi összefog majd vele,
A legrozsdásabb években is öntisztulást nyer...

Mindig abban bíztam, hogy a lélekből jött vaserővel
nem bír el olyan könnyen a vészt hordó halál...
és az életösztön úgyis diadallal győz minden baj felett
akkor is ha rokkantá válik egy-egy harc után.

Azt hittem, hogy a belőlem eredő makulátlan jósággal
minden elátkozott bűntudattól majd új áldást nyerek,
mely segít feldolgozni azt a mérhetetlen fájó érzést
mitő minden éjjel könnyes szemmel sírva ébredek.

Mindig azt reméltem, hogy egyszer valóság lesz álmom,
s akko nem zokognak kínkeservvel a megtört emberek.
Mert a halál sarkig tárult vaskapuját láncokkal zárják le,
az egymás dobbanásába kapaszkodó ütemes szívjelek.

Most mégis búcsúznom kell attól akit nagyon szeretek,
hiába gondoltam az élet szépségét örök körforgásnak.
Körülöttem részecskékre bomlik a valónak hitt képzelet,
s én szálló porszeme leszek a múlandó varázsnak...

Holnap lesz az első névnapod, melyen már csak gyertyákkal köszönthetünk.

készítsd a helyem...

?????????

az első névnapom nélküled...:(

szeretlek

:'(

Hiányzol nekem, mint özvegy gyászol,
Néha eltörik, mi törhetetlen, ha nem vigyázol.

Punnany Massif

hiányzol :(

Átsuhantál életünkön, hogy maradandó emlékeket hagyj magad után.

Meséltem Rólad a felkelő napnak, mondtam, hogy tőlem most elmész, mert ő az aki fénnyel vet véget az álmoknak...hát vigyázzon Rád nehogy bajod essék. Megsúgtam az éppen fogyó holdnak,hogy elszólít tőlem egy új remény,kértem ezüst fény palásttal védjen ha bántanának riasztó éji árnyak,hisz már nem védhetlek meg én. Minden út végét megkerestem,mely most tőlem messze visz, s rá útjelző táblákat szögeztem, ha a most gyönyörű irányt elveszítve az élet labirintusában kétségbeesve bolyonganál, kiutat találj a hozzám vezető útra....

Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: "Ez vesztit érzi!" és én nem vettem észre.. ;((((((((((